Regény v.2

Hiteles beszámoló a gy. -i lakótelepen, a 2009. év augusztusában történt különös eseményekről, minden hét hétfőn, tizenegykor.

Címkék

Címkefelhő

Irodalmi kereső (ha arra keresel)

Friss topikok

Kettő

2010.08.16. 11:07 atsza

Valójában nem is tudom, hogyan kezdjem el jelen emlékeztetőm, ha tetszik jelentésem írását. Címzett, és megrendelő hiányában a szokott fordulatokkal semmiképpen sem élhetek. Világéletemben megszoktam, hogy jelentéseimben feszes, tárgyilagos stílust, hivatalos megfogalmazásokat használjak, ezért félek, hogy a megszokott, mindenképpen jogos, de irodalmilag mindenképpen bicegő stílusom elégtelen a látott, hallott, vagy éppen apró foszlányokból összerakott események méltó elbeszélésére. Azt megígérhetem, hogy igyekezni fogok.

Nem hiszem, hogy amit leírok, az akár a közeljövőben, akár a távolabbiban napvilágra kerül. Nem, valójában nemcsak nem hiszem, hanem biztosan tudom is. Erről az írás befejezése után magam akarok gondoskodni. Hagyatékomban, majd ha elérkezik az ideje, szerepeltetni fogom ennek a beszámolónak a fellelési helyét is. Akit majd illet, és érdekel, az ott megtalálhatja. Ha azonban halálom túlságosan korán, még gyermekeim nagykorúvá válása előtt következne be, akkor akaratom, hogy az emlékeztetőmet ne osszák meg velük. Pontos határidőt nem szabhatok, de szeretném, ha az írásomat, ha egyáltalán érdekli őket, csak akkor olvasnák, ha megkomolyodott, a világról kialakult képpel rendelkező, magabiztos felnőtteké váltak. Ez az idő nem tudom mikor érkezik el hozzájuk. Valakinek húsz, van akinek harminc éves kora után. Olyan is van, akinek soha.

Amennyiben ez utóbbi eset áll fenn, akkor kérlek benneteket, hogy tegyétek le ezt a könyvet, csomagoljátok vissza, és a VI. függelékben megjelölt, az elkövetkező 100 évben biztosan megtalálható, megbízható és ellenőrzött tárgyi postaládák egyikében helyezzétek el. Ha nem megy, a hálózat segíteni fog Nektek.

Jelen történet életem legnagyobb és, hiszem, legfontosabb adatgyűjtésének és az abból következő operatív intézkedéseimnek leírását, történetét tartalmazza. Igyekszem megvilágítani a cél- és hálózati személyek hátterét, motivációit is, a történések kronologikus sorrendjébe ágyazva.

A gy. – i lakótelepen olyan dolgoknak voltam tanúja, és olyan ügyet göngyölítettem fel, ami, úgy hiszem a halálomig kísérni fog, a rosszabb esetben még azon túl is. Lentebb részletezésre kerülő képességem, hiszem, hogy itt állta ki legnagyobb próbáját, és máig nem tudom, hogy a meghozott döntéseim az ügy operatív szakaszában helyesek és ésszerűek voltak – e. Ha nem, ha tévedtem, akkor van két rossz hírem is, Nektek, szeretett gyerekeim.

Ha hibáztam, akkor nincs Isten és nincs az ellenkezője.

Nem a Sátánra gondolok. Ha hibáztam, akkor Ő nagyon is él és virul. Köszöni és soha jobban. Úgy egyáltalán.

Ha hibáztam, akkor Isten nem létezik, és Isten nemléte sem.

Akkor elvettem tőletek a teizmust és az ateizmust is, és üres a világotok.

 

Ne aggódjatok, fog ez még tisztulni.

 

Jelen jelentésemben részletezett események 2009. augusztus 12- re eső Szerda és ugyanazon hét Vasárnapja (2009. 08. 16.) között történtek meg, a gy. – i lakótelepen, ahol, mint arra remélem már nem emlékeztek, akkoriban laktunk. Remélem, hogy Ottó (báty/ád/tok) negyedik és Klára (húgod/nővéretek) második születésnapját már nem itt fogjuk, illetve a Ti nézőpontotok szerint nem ott ünnepeltük.

És remélem anyátokkal ünnepeltük, újra együtt. Ha igen, akkor biztos jó volt mindkettő szülinap.

A lakótelep térképe (II.) és a vonatkozó környezettanulmányok (IV.), valamint egyéb adatok jelen irat függelékében tekinthetőek meg. (számozás: római I. – VIII.)

Szokásom mindent az elején kezdeni. A legelején. Erre még drága jó nagyanyám szoktatott rá, aki az 1930 -as évek végétől egy Várady Eugén utcai bérház házmesterének a felesége volt, majd 1943. -tól házmester(asszony), egészen 1988. -ban bekövetkezett haláláig.

Dédanyátok első férje 1943. egy szép tavaszi reggelén feljött az óvóhelyről a bombázások vélt szünetében, hogy ellenőrizze a lakások ajtaját, megnézze nem járnak – e fosztogatók a házban. Nem lett volna a feladata, de fontosnak érezte.

Akkoriban kezdték meg a bombázásokat, az emberek még nem éreztek rá a módszerekre, nem tanulták ki a bombatámadás metodikáját. Mint kiderült, nem szünet volt a bombázásban, csak fennakadás. Talán a célon helyesbítettek, minden szőnyegbombázási szokást felrúgva az amerikaiak? Nem tudom, nagyanyám se tudta. De aznap házmester lett belőle, a férje eltűnt.

Természetesen nem úgy tűnt el, hogy nem lehetett tudni hova távozott, mi lett vele. Lehetett tudni, csak éppen, nyoma nem maradt. Nagyanyátok a házmester feleségéből házmesterré lépett elő. Kellett a lakás, a pénz, és az akkor még egyedülálló nőnek nem valónak vélt munkát megtarthatta, mert a kisgyereke miatt, (aki az én fél – nagybátyám, Guszti bácsi – vagy volt? Biztosan, a ti időtökből nézve.) háborús időkben senki sem akarta utcára rakni.

Azt hiszem, legalább három olyan ételt tudok mondani, amit Ő készített a legjobban. De jelen történet alapjainak tisztázásakor nem ez a fontos.

Nagyanyátok 1943 – ban, mint házmester került kapcsolatba az akkori állambiztonsági szervekkel, és ez a találkozás új irányt szabott családja történetének. A jó kapcsolata a szolgálatokkal 1945 után megújult, második férje (az én nagyapám), aki akkor az államvédelem ifjú és tettre kész hadnagya volt, 1947 -ben vette el.

Családunk története azóta (az én időmig legalábbis, de remélem tovább) az állam –, illetve a nemzetbiztonsági szolgálatok története. A kettő elválaszthatatlan és – szerintem – sikeres, boldog egységgé fejlődött az elmúlt hatvankét év alatt.

1979 – ben, négy éves koromban, anyám Perzsiába indult, a legendája szerint nőtlen, leszbikus titkárnőként, fedett küldetésre. Mivel édesapám akkor már harmadik éve Avondale városában, Arizona államban dolgozott egy benzinkútnál, mint mexikói bevándorló, ezért nagyanyámhoz kerültem.

Haláláig Ő nevelt, és Én mindent ennek a nevelésnek köszönhetek. Tizenhárom voltam, amikor meghalt. Mivel Anya Romániában, Apa pedig Afganisztánban volt akkor, ezért az államvédelmi szervek bentlakásos 12 osztályos iskolájába kerültem, Mórahalomra, a szerb határ mellé.

Erre az időre nem szívesen emlékszem. Nem is fontos.

A felderítés és az operatív munka alapjait és művészetét 4 és 13 éves korom között, dédanyátoktól tanultam meg. A hírszerzés és a megszerzett hírek elemzése, kiértékelése nemcsak az életem lett, hanem sikerült ezeket műveleti tevékenységeket új minőségi fokra is emelnem. Illetve, ez így nem helyes, nem én emeltem. Bennem emelődött. Ez nem szerénytelenség, tény.

Sokan mondják, hogy rendelkeznek megérzésekkel, ráéreznek dolgokra. Valaki szerencsejátékokban, valaki párkapcsolatokban kamatoztatja ezt a képességet. A ráérzésnek van egy magasabb foka is, olyan magas, hogy az már rémisztő. Ezen a magasságon könnyű megszédülni.

Én is megrémültem, amikor 5 évesen először használtam véletlenül, nem tudatosan ezt a képességemet. Egy perccel előtte nem is tudtam róla, hogy létezik bennem. Egy perccel utána már nem is tudtam elképzelni az életem nélküle.

Ha, mint remélem, Ti is, gyermekeim, állambiztonsági pályára léptetek, az azt jelenti, hogy bennetek is megvan a képesség. Ha nincs, nem baj, a genetika szerint van, ami átugrik egy generációt. A képesség ettől függetlenül megvolt nagyanyámban, megvan bennem, és megvan bennetek is. Áthatja a családot. Legfeljebb lappang.

1980 decemberében sorban álltunk nagyanyátokkal a helyi közért előtt.

A hetvenes és nyolcvanas évek már a szolid jólét ideje volt, nagyjából mindent és mindig lehetett kapni.

Banánt nem.

Nektek már talán érthetetlen, hogy egy ilyen közönséges, az almával egyértékű gyümölcs ritkaság lehet. Az volt. Akkor még szocialista ország voltunk, a banánt pedig a kapitalisták termelték. Mivel egy banántermelő országban sem győzött a szocialista forradalom, ezért szocialista államunk csak amerikai dollárért vehetett banánt.

Dollár kevés volt, így banán is.

Mindenki a decemberi latyakban várta a szürke kisteherautó megjelenését.

Kicsi, szürke furgonok hordták akkoriban a banánt a boltokba. Ha megjött a banán, akkor azonnal elfogyott. Mindenki vette. Valami ősi reflex volt ez, hogy addig venni, amíg lehet, amíg van mit. A régiekben ez benne volt.

Tehát mi is álltunk a sorban, vártuk a banánt.

15 éves korom óta nem eszek banánt. Mióta bármikor kapni, rájöttem, hogy nem szeretem.

Akkor még nagyon is. Amennyi belém fért. Pontosabban, amennyit lehetett.

Álltunk, vártunk.

Még diktatúra volt. Ez a mi családunk szempontjából nem különbözött a jelenlegi (a ti időtökben nem tudom, mi lehet) demokráciától, csak a műveleti tevékenységek operatív szakaszában kellett más szabályokat betartani, vagy megszegni.

A többi, hálózat – független ember életét viszont befolyásolta. Fennhangon nem volt szokás szidni a politikusokat. Sőt, nyilvánosan politikáról beszélni se. Nem mertek. Aki mégis megtette, az nem volt hálózat-független, és vadászgatott.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://verzio2.blog.hu/api/trackback/id/tr222225116

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása