Elővettem a pisztolyomat az előszobai szekrénybe épített fegyverszéfből, és csőre töltöttem. A hátam mögé dugtam és kinyitottam az ajtót.
- Dzsermekem, a trunki csodakút zarándoklás óta nem láttalak! – köszöntött nagybátyám őszinte csángó kedélyességgel, ölelésre tárva karját.
- Ahét még sok volt a filjesz a dombokon! – mondtam merengve, a hátam mögött az övembe dugtam a pisztolyt és boldogan megöleltem.- Ej, úgy jött a Daciám, mint a külbécs, nem tudtam mit csánni! – panaszkodott nagybátyám, és megpödörte bajszát.
- Gyügyék beljebb! – hívogattam kedvesen.
Bejött, becsuktam mögötte az ajtót.
- Kusmiczky Laura első osztályú dada jelentkezem, alezredes úr!
- Pihenj! Gyerekek balra. – mondtam.
Megjött a dada.
Negyedóra alatt összepakolt mindent, felkeltett benneteket és felkészített az útra. Klári hamar visszaaludt. Ottóval néhány szót sikerült váltanom, nagy örömömre.
- Ottó, kisfiam, mennetek kell! – mondtam.
Ottó rám nézett azokkal az okos szemeivel és selypítve kérdezte:
- A művelet kellő operativitása követeli meg jelen körülmények között?
- Igen, fiam. – suttogtam büszkén. Megöleltem.- Nem gond, Apa. A haza minden előtt! – válaszolta.
Elfordultam, hogy ne lássa a könnycseppet a szememben.
*
Nem tudtam újra belépni.
Azt sem érzékeltem, hogy ott van - e egyáltalán a pincehelyiség. A pince helyéről hiányzott egy pince méretű hely, de maga a pártiroda nem volt ott. Nem láttam. Hiányzott a kukatároló képe is.
Előző nap reggel hat óta talpon voltam, de ilyen még nem fordult elő. Nem fáradtság okozta a kihagyást.
Rövid gondolkozás után rájöttem, hogy Jehoda és Feri magához térhetett, amíg itt volt a dada, és valamiképp az Ő elméjük is lezárult előttem.
Az ellenséges sejt gyarapodott.
Akkor és ott átejtettek. Észrevették, hogy beléptem, azért beszéltek össze-vissza. Amíg a hülye dumájukat hallgattam, léptek valamit. Az egész unalmas tanmese és misztifikáció csak figyelemelterelés volt, és én megettem. Persze, gondolhattam volna, hogy akinek ilyen képességei vannak, az nem üres filozófiai fecsegéssel fogja elütni az időt. De hát, késő bánat. Nem volt kellemes érzés, de ilyesmi előfordul. Egyre inkább látszott, hogy személyesen is körül kell néznem.
Háromnegyed négykor elhatároztam, hogy lemegyek.
Fedőtörténetem a szemét levitele volt.
Sajnos előző nap reggel már levittem, így a kellő hihetőség miatt széttéptem egy helyi telefonkönyvet és egy szakmait is, továbbá megettem hat banánt (Ottó szerette) valamint kettő bébiétel – konzervet. Ez együtt már csinos alibi volt. Hozzá dobtam a puliszka maradékát is.
Kibiztosított fegyveremet hord táskába tettem, melegítő-felsőt húztam és lementem.
Megint lebuktam.
Az alagsorba érve lelassítottam lépteimet, és a folyosó sarkába ragasztottam egy gombostű nagyságú megfigyelő kamerát, a pincehelyiség ajtajára irányítva. Hátraléptem és ellenőriztem, hogy nem látható. Az ellenőrzéskor vettem észre, hogy a pinceajtóra valaki egy nagy vörös zászlót akasztott ki. Furcsálltam.
Beléptem kezemben a szeméttel a kukatárolóba és szembe találkoztam Jézussal.
Egy pillanatra megtorpantam, de a hosszú évek gyakorlata kisegített. Felnyitottam az egyik kukát és bedobtam a szemeteszsákot. Csak aztán fordultam felé, mint aki, amúgy mellékesen.
A sarokban ült, egyik lábát kinyújtva. Feri a kukák mellett kuporgott és elmélyülten írt valamit egy vörös csillagos spirálfüzetbe. A pártirodáról lopta.
- Üdv! – mondta Jézus. Egykedvűen méricskélt Engem. Felmért.
- Jó reggelt! – válaszoltam mintha mi se. – Szia Feri!
- Szia, szomszéd! – nézett fel a füzetből Feri, majd folytatta az írást. Nem akart társalogni.
- Mit írsz?
- Evangéliumot. – válaszolta fel se pillantva, majd írt tovább elmélyülten.
Meglepődötten néztem Ferire, de ő csak az írással foglalkozott.
- Szokás. Régi idők szép szokása. – magyarázta Jézus – Tehát lejött?
- A szemét, ugye. Termelődik. – kedélyeskedtem.
- Nem szeretem a szilvás gombócot! – jegyezte meg Jézus.
- Elnézését kérem, de nem értem. – csodálkoztam el.
- Ebben biztos vagyok. – válaszolta.
- Abban, hogy nem értem, vagy hogy az elnézését kérem?- kérdeztem.
- Igen. – válaszolta.- Tehát, nem szeretem. Nem tudom mit tennék, ha tegyük fel hat gombócot meg kellene ennem, hogy legyen okom elmenni valahova.
- Fogós kérdés! – bólogattam. Igazi manipulatív elme, gondoltam.
- Az. Mint a legtöbb kérdés. Mármint a fontosak! – a cipője orrát bámulta – Néha egyszerűbb felkerekedni, és kérdezni. Már ha nem fél az ember. Van gyereke?
- Kettő. – válaszoltam.
- Töltsön velük sok időt. Ők még bátran kérdeznek! Hamar lehozta a szemetet. – állapította meg, és kinyújtotta a másik lábát is.
- Kényelmesen ül?
- Nagyjából. Folytassuk Önnél a beszélgetést?
- Alszanak a gyerekek. – védtem ki a kérdést. Persze, rögtön a műveleti bázisomra hívjam. Erősen alábecsült.
- Már megy is?
- Igen, nem szeretem sokáig magukra hagyni a gyerekeket. – válaszoltam.
- Hát, ha gondolja, mi itt vagyunk. Nézzen be!
- Minden jót! – és mosolyogva kifordultam a kukatárolóból.
Azzal áltattam magam, hogy csak vaktában találgatott.
A folyosó falának dőltem és fújtam egyet. Elővettem a pisztolyom és biztosítottam. Most nem lesz rá szükség. Megindultam vissza a lakásba.
Alig értem az alagsori lépcső aljához, amikor a hátam mögött zajosan kinyílt az iroda ajtaja. Visszanéztem, így még épp láttam, ahogy Engels nagy lendülettel kivágódik az irodából.
Az ajtó becsukódott, Engels felkelt a földről és esőkabátját porolgatta.
- Jó reggelt! – köszöntem, bevallom, csodálkozva. Mozgalmas reggel.
- Üdvözlöm! – felelte Engels.
- Minden rendben? – kérdeztem.
- Hogyne, hogyne. – fejezte be Engels a porolgatást. – Nem látta esetleg Jézust és Ferencet?
- A kukatárolóban.
- Köszönöm. Minden jót! – és ott hagyott.
- Hasonlókat! – válaszoltam, majd mellékesen ott maradtam, fülelni.
- Mi történt? – hallottam Jézus hangját.
- Pártszakadás. Osztályáruló lettem. – válaszolta Engels. – Lepaktáltam a klerikális reakcióval. – és leült az egyik kuka mellé.
Felmentem a lakásba.
