Fél hétkor megjelent a képernyőn Jehodáné. Az altató nem engedte előbb.
Jehoda kinyitotta az ajtót.
Beszélgettek. Becsukta. Dörömbölt. Kinyitotta. Veszekedtek.
Rakhattam volna mikrofont is. Fogyott a rágcsa. Megszomjaztam.
Jehoda megint becsapta az ajtót. Nem jött ki, a felesége nem ment be.
Patt.
Műsorzárás. Jehodáné jobbra kiment a képből.
Felálltam, hogy igyak valamit. Visszafele jövet az előszobában hallottam a lépéseit. Ment felfele. Rá se szkenneltem, a szuszogásából tudtam mire gondol. Jó, öreg Teri. – gondoltam és ittam egy kortyot.
Kíváncsi voltam a következő lépésére.
Majd három órába telt döntésre jutnia. Az eset ezen szakaszában fennálló tanácstalanságom mutatta, hogy a döntése meghozatalában nem tudtam segíteni.
*
A rendőrség épülete, valamint maguk a telepi rendőrök eddig kiestek a látóteremből. Nem érdekeltek. Nem tartottam fontosnak felvenni a kapcsolatot elméjükkel.
A rendőröket sosem kedveltem. Az Én időmben a hálózat néha hasznukat vette, de nem gyakran. A Ti időtökben nem tudom, milyen a kapcsolat, egyáltalán szervezetük létezik -e még.
Ők szakmánk segédmunkásai. Kellenek, de csak amíg adott feladat tart. Olyanok nekünk, mint autóversenyzőnek egy taxisofőr. Valahol egy a munkájuk, de az előbbi ezt kikérné magának.
Sajnáltam, hogy Jehodáné nem talált jobb segítséget.
*
2009. 08. 13. CET1007, Helyszín: Rendőrőrs, tőlem 375 – 400 m, DDNY
Akkor, Jehoda néni, ha megengedi, összefoglalom, bár ez eddig elég kevés.
Rendben, Lajoskám, foglald.
Ne tessék már lajoskázni, Jehoda néni, kérem. – súgta az asztalon áthajolva Lajos.
De fiacskám….
Tudom, de itt benn tessék őrmesternek mondani, ha más is benn van – súgta Lajos. – Tetszik tudni, a tekintély miatt. Szarnak ezek rám, ha hagyom. Szerintem le is néznek engem. – tette hozzá.
De Lajoskám – hajolt Jehodáné is közelebb – A Matyika nézne le téged, vagy ki? Hát Őt is ismerem, ilyen kicsi kora óta. – mutatta a kezével. – Ugyanolyan csibész volt, mint Te, az iskolaudvaron is együtt fociztatok délután, aztán jöttetek a többiekkel megenni mindig a maradékot a konyhán. A legjobb barátok voltatok. – mosolygott Matyi asztala felé az öreg hölgy. – Más meg nincs itt.
Ez a maga Matyikája szar alak. – súgta Lajos, majd hátradőlt és babrált a papírral az írógépben.
Elhúzódott a csönd. Az őrmester szétszórtan matatott az asztalán, írógépén, jegyzetein. Kezdtem unni. Tegnap reggel óta fenn voltam, kicsit fáradt voltam, egy picit ingerült.
Nem volt valószínű, de nem volt kizárható se, hogy magában gondolkozik. Kelletlenül hagytam ott Jehoda néni elméjét, és nem tudok jobb kifejezést találni, bemásztam a rendőr elméjébe. De a szolgálat az szolgálat, nem szórakozás.
„Matyika, szemét matyika, dögölne meg” – gondolta az őrmester, és a másik asztal fele sandított. „Most is ott ül, kész kupac az asztala, és olvas valamit. Biztos sportújságot, mert mást nem is tud. Aztán mikor befejezte, akkor majd kimegy őrjáratozni, de úgyis a lottózóban fog kikötni, hogy fogadjon valami hülyeségre. A testület szégyene, de nyalni, azt tud. Nyálas genya. Századosi seggek nyelves kalóza!” – világította meg a kérdést magában költőien Lajos őrmester.
Precíz mozdulattal kicsit feljebb húzta az űrlapot a gépben, majd a billentyűzetre bámult. Ekkor észrevette, hogy egy toll kigurult az asztal műveleti területéről. Megfogta és akkurátusan a kettő másik tollal párhuzamosan visszahelyezte a helyére.
„Jobbról kifele: zöld toll, kék toll, piros toll. Ez nem elég hatékony.” A kék tollat az elkapott piros toll másik oldalára tette. „Az gyakrabban kell. Most jó: zöld, piros, kék. Ha megkeverném, és lenne fehér tollam, akkor csinálhatnák magyar zászlót a tollakból. Jókedvvel, bőséggel!” – gondolta.
„Vagy mexikóit. Olaszt. De minek egy fehér toll? Ahhoz fekete papír is kellene. Mert fehér papíron hülyeség fehér tollat használni!”
Visszanéztem Jehoda nénibe, de ott se volt semmi érdekes. Jobb híján újra a rendőrre tértem. Még ott tartott, ahol előbb.
„Fekete papír! Ez tetszik. Sok jó dolgot lehetne csinálni fekete papírral.” Megéhezett, és arra gondolt, hogy „chilis pizzát kellene enni a sarki büfében ebédre. Vagy bolognai pizzát. Vagy hamburgert. Egy jó hamburgert, hagyma nélkül, mert attól megfájdul a hasam. De az is lehet, hogy a sok kávétól fáj. Kávé.” Ránézett a kávés poharára, és örömmel látta, hogy egy kicsi cukros katyvasz még maradt a fenekén. Élvezettel kiitta, és sóhajtott. Felpillantott.
„Jé, Jehoda néni” – lepődött meg. „Lehet, mégis fasírtot fogok ebédelni. Jó kenyeres, paprikás, nagy fasírtot, bubis naranccsal, friss kenyérrel. Finom lesz. Hol is tartottunk? Hol? Fasírt, hamburger, pizza, Matyi….görény. Vakvágány.”
Szerencsére, Jehodáné is elunta. Megsürgette.
Akkor összefoglalod Lajoska? – kérdezte.
Őrmester úr. – sóhajtotta Lajos, és meglepődve vette észre, hogy még mindig a poharat tartja a kezében.
Gyorsan letette a helyére, a tollaktól negyvenöt fokos irányszögben tizenöt centiméter távolságra. Feltekintve a pohárról észrevette, hogy a szoba másik oldalán, a falon a címer ferde. Nem nagyon, de nagyon zavaróan. Olyan éppen trehány ferde az állami jelkép.
„Szemét címer!”
„Szemét Matyi!”
„Le kellene venni a falról, és szilánkosra verni vele a Matyi fejét! Az jó lenne. Aztán letörölni, és visszatenni. Mondhatnám, hogy ráesett a kollega fejére. Baleset.” Kéjesen álmodozott.
Akkor összefoglalod, Őrmester úr? – kérdezte megadóan Jehoda néni.
Igen. – komorult el Lajos, de tekintete még mindig ábrándos volt. A jegyzeteire pillantott.
Türelmetlen voltam. Eldöntöttem, hogy ha itt végeztünk, akkor pihenek néhány órát.
„Jézus, Engels, éjszaka, Kedd óta nem lárvák. Ez nem jó! Semmi értelme!” – gondolta az őrmester. „Jézus, Engels, éjszaka, Kedd óta nem látták – így helyes! Semmi értelme! Pincében van. Még jó, hogy borospince nincs a telepen, az összes barom oda zárkózna!” – jutott eszébe, és kezével megtörölte a nyakát.
Ivott? – kérdezte – A Jehoda bácsi. – pontosított.
Este szokott egy – két pohárral. Néha többel.
És nem jön elő a pincéből. Már a helyszínelőket sem nézi, pedig az a kedvence, sosem hagyta ki. Eddig. – olvasta Lajos.
Nem. Még enni sem jön fel. A pincébe meg nem enged be!
Egyedül van a pincében?
Nem! Többen vannak. A Nagy Feri is ott van, meg még néhányan. Nő is van közöttük!
Még az őrmesterből nézvést is látszott, hogy ez idegesíti Jehoda nénit. Féltékeny volt és meggyőző. Szakmai örömöt okozott látnom, hogy rendes munkát végeztem. Az már saját ötlete volt, hogy Jehoda távollétét hosszabbnak hazudta.
És ott van Jézus meg Engels is. -illesztette össze ujjait Lajos az orra előtt.
Ujjai meglepően kellemetlenül cigi szagúak voltak, legszívesebben a tenyerébe lehelt volna, hogy a száját leellenőrizze, de azt mégsem lehetett. „Biztos kávés – cigi szagú a leheletem” gondolta fásultan. És még a gyomra is égni kezdett.
Felkelt, az ablakhoz sétált és bukóra nyitotta. „Legalább egy kis levegő járjon!” Majd a többieknek háttal, mintha az ablakot állítgatná, suttyomban belelehelt a tenyerébe. Kissé hátrahőköltem ahogy megcsapott a szag. Igaza volt. Kávé és cigaretta. Nem tudom mit várt.
Visszaült a helyére és Jehoda nénire pillantott.
Azt hiszem, igen. – felelte Jehoda néni. – Jézus és Engels vannak velük.
Lajos elgondolkozott, lehajtotta a fejét, ölébe ejtette a kezét.
„Ó, anyám segíts! Valami hiányzik. Nem teljes a kép, rés van a pajzson, sérült az operatív szakasz előkészítő anyagának logikai integritása! Vagy hasonló. Megint kezd rohadt meleg lenni, pedig csak tíz óra múlt, és a rövidnadrág meg tilos. Még jó! Ez a rohadék Matyi fürdőnadrágban üldögélne az őrsön, ha engednék. Szennyláda! Azért is fejbe verem a címerrel, de lehet az öregasszonyt is, ha sokat ugrál, és rabolja a hülyeségeivel az időmet! Még akár össze is beszélhettek, és röhögnek rajtam” – tekintett Jehodánéra gyanakvóan Lajos. „De messze van az ebéd, Istenem! Fasírt, kenyér, bubi, narancs.” Felsóhajtott.
Belepillantott a jegyzetbe, és kíváncsian megfordította a lapot, mintha kiegészítő információt keresne. „Istenem, szétfolyik az életem! Ökrök!”
