Reggelre is áthúzódó éjjeli kalandjaim után mélyen és jóízűen aludtam.
Az augusztusi Napot kora délután már nem érdekelték a függönyök. Alattomos határozottsággal hatolt egyre beljebb a sugaraival, nem sokára már félálomban éreztem, hogy süt és meleg van. Privát beton kemencémben főttem.
Jó volt így.
A lehető legjobb.
Abban a ritka állapotban voltam, amikor mindenki érzi, hogy az itt és most a lehető legjobb, ami lehet. Éreztem, hogy mindegy mi lesz, ezt már nem teheti tönkre. Hogy itt meg kellene állni, és nem menni tovább. Sem időben, sem térben.
Elégedettségemet fokozta, hogy varázslatos illat vett körbe, puhán ismerős húshoz ért az orrom. Egy nyak, fülhöz közel. Ismerős illat, ismert nyak. Ismerősen izgató.
Egyedül feküdtem le, de esküdni mertem, hogy valaki van még az ágyban. Éreztem, nem igaz, csak érzékeim érzéki csalódása. Képzelődés, ami jól esik. Hagytam.
Hosszú hajszálak csiklandozták lágyan arcomat, kezem feszes hason feküdt, gyönyörű mellekhez ért hüvelykem. Érintőleges ellenőrzés után hüvelykujjam a kezemmel együtt elindult és óvatosan arrébb csúszott. Egy kellemesen gömbölyű csípő érintésével, egy kellemesen gömbölyű, de kifogástalan méretű feneket, aztán egy hosszú, felhúzott és együttműködő combot simogattam, egészen a térdhajlatig.
Tetszett.
Csókot leheltem az arcom előtt levő nyakra, nyelvem köszönt, ismerkedett, majd kissé kalandozott a kulcscsont felé eső tájakon. Tenyerem visszaindult, de a már felfedezett útról a fenékhez közeledve letért, hogy újra felfedezzen egy rég vágyott Eldorádót, nyelvtanilag helyesen: Ladoradát.
Kapitális merevedésem lett. Ott termett. Ekkora merevedésem van! Kiáltottam volna, ha szeretnék horgászni.
Jó reggelt! – súgta valaki. Jól hallhatóan. A jobb fülem felől, fölül.
Merevedésem rögtön elbizonytalanodott, kinyitottam szemem. Egy nyakat láttam orrom előtt, egy fülcimpát, és sok szőke hajszálat. Hátrahőköltem, hogy áttekintsem a helyzetet.
Anyátok hevert az ágyban és csak nézett, olyan arckifejezéssel, ami jelezte; jól szórakozik. Otthonos szája mosolygott, szeme csillogott.
Ezt vártam az előbb, de ezt nem vártam.
Megijedtél?
A helyzetet zavaros és bizonytalan, volt. Összeráncoltam homlokom, és kétségbe esetten próbálkoztam, hogy visszakapaszkodjak a valóságba.
Te? Nem Afrika? – nyögtem végül ki.
Kidumálsz a bugyimból! – nevetett és megcsókolt.
Becsuktam a számat és újra próbálkoztam.
Te ….?
Igen. – súgta.
Ha matematikus lettem volna, akkor ebből egy sejtés felállításánál többre futotta volna.
Mélyre sodródtam, a káoszba. Nem értettem az okot, de örültem, hogy itt van. A nagylábujjamra koncentráltam, mint biztos pontra egy bizonytalan világban. Adjatok még egy nagylábujjat és kiforgatom a világot! Hiszen van! Akkor még kettőt!
Megkaptam, és többet.
Találkozás egy örök szerelemmel volt ez. Tudtam miért, de mindig meghatott. Idővel mindent másképp lát az ember, de Anyátokat nem. Nem találtam változást, még ellenséges szemmel se, szerelem volt ez, mely nem gyógyítható.
Sok hónap magányos önkielégítés után végre elégedett lehettem.
Kérsz reggelit?
Reggelit?
Éhes vagyok. – nyújtózkodott – Meg látom, egyelőre most mást nem is tehetünk. Zuhanyozz le! Megizzadtál! – és alaposan megcsókolt.
Aztán a szájam elől eltűnt a biztos pont, és arcom a párnára esett. Puffant és elterült a párnán. Ő kiment a konyhába. Testem megnyugodott. Én ellenkezőleg.
Levegőt nem kaptam a párnán. Nem zavart, nem levegő kellett, megoldás.
Nem értettem semmit. Kerestem a mozaik darabokat. Rendszert a káoszban.
A konyhából elégedett dúdolás hallatszott a szobába. Sütött a Nap, sült a rántotta.
Házasságkötésünk után volt egy közös malajziai bevetésünk. Pihegő szerelmesek határozottságával számoltunk fel egy maoista ellenállási gócot a hegyekben. Hatalmas hófödte csúcsok alatt csókok és lövések csattantak. Fiatalok és boldogak voltunk, a leszámolás után hétvégére leugrottunk a tengerpartra.
Miután összecsomagoltuk és elrejtettük az ernyőket, elindultunk és bejelentkeztünk egy helyi panzióba.
Kicsi, mindentől messze fekvő szállásunk piciny szobájában nagy események zajlottak. A szünetekben fürödtünk a tengerben és próbáltuk a házasságot, ősi szokás szerint a premier után. Azt tudtuk, hogy szeretjük egymást, azt, hogyan férjünk meg egymással még tanultuk.
Anyátok akkor, ott a malajziai istenek háta mögött készített Nekem utoljára reggelit. Konyhaművészete a Nap előrehaladtával teljesedett ki, azóta is egész ehető vacsorákat készít. Ebédre egész házasságunk alatt szendvicseket ettem. Mindig vágytam egy jó reggelire, de mivel szerettük és tiszteltük a másikat, többet nem erőltettem.
Átláttam, hogy ha a konyhában valóban reggeli készül, akkor azt nem Anyátok süti.
