Regény v.2

Hiteles beszámoló a gy. -i lakótelepen, a 2009. év augusztusában történt különös eseményekről, minden hét hétfőn, tizenegykor.

Címkék

Címkefelhő

Irodalmi kereső (ha arra keresel)

Friss topikok

Tizenhét

2010.11.29. 11:00 atsza

Anyátok Afrikában van. Pont. – gondoltam – Ő az ENSZ fő afrikai élelmezési programjának (United Nations Food for Africa International Research – még a hivatalos elnevezésre is emlékeztem) egyik szürke helyi hivatalnoka Fokvárosban. Hivatalosan. Nem hivatalosan műveleti titok. Ez biztos. Itt nem lehet.

Ébren vagyok! Nem álom! – tudtam; ami történt, megtörtént.

 

Akárkivel volt itt akármi, az nem Anyátok volt, nem Anyátokkal volt. Hosszú évtizedek szakmai felkészültsége és hideg, számító professzionalizmusból elkövetett szeretkezések után hamar leráztam Magamról a mocskos megalázottság érzését.

 

 

Egyszer egy tibeti bevetésem alatt, tevékenységem előmozdítása érdekében megszereztem egy harcos helyi törzs támogatását, akiket szomszédjaik, helyi dialektusukat rossz fordítással visszaadva a „Kicsi Fehér Mekegők Szerelmes Bolondjai” – nak, a kínai hatóságok kommunista nyíltsággal „A Kecskebaszó Hegyi Fattyak Bandája” – nak neveztek.

Mindig azt tartottam, hogy Rómában élj úgy, mint a rómaiak.

A virgonc partneremet illető találgatásaimat a zuhanásuk közben új mélységekkel ismerkedő morc bajor hegymászók egykedvűségével hárítottam el.

 

Mindegy ki volt az, az biztos, hogy célja volt ezzel, célja volt Velem.

 

Véleményemben Jacques Chirac is megerősített, amikor egy megrakott tálcával visszatért a konyhából.

 

    • Így jobban megfelel? – kérdezte, és leült az ágy szélére.

    • Nem tudom, minek kell megfelelnie. – ültem fel és elvettem egy kiflit a tálcáról. Szép volt. Kellően átsült, teteje megpirult, rugalmas, de nem felfújt tészta. Tökéletes.

    • Az összhatásnak. Államelnök, fekete öltöny, jó cipő, szolid ing, nyakkendő nélkül. Lazán, nem hivatalosan. Véleményem szerint megbízható, kiszámítható tárgyalófelet ígér megjelenésem. – pöckölt le egy szöszt a zakójáról. Hiú ember. Sőt, ripacs.

    • Tárgyalni szeretne? Ilyen bemutatkozás után? – intettem a gyűrt lepedők felé.

    • Feltétlenül. Szeretek egyezségeket kötni. Igen kényelmes. Jó partner vagyok.

    • Tegyük fel, hogy ma délelőtt az Ön munkájával találkoztam a rendőrben.

    • Ne csak tegyük, fogadjuk is el! Meggyőző munka volt, nem?

    • Komoly szakmai gyakorlatra valló, mesteri munka. Egy stradivarius!

    • Tessék, elpirultam! - valóban. - Szeretem, ha elismernek. Hányatott fiatalkorom volt, és az értő kisebbséget leszámítva lenézik és megvetik a munkámat.

    • A magunkfajta munkáját általában nem jó, ha túl sokan ismerik.

    • Óh! – mitterandi mozdulattal rántotta fel jobb kezét, miközben csuklója lazán lógott, és a kéz lendülete felfelé rántotta azt is, kecses félkört leírva. Feje balra zökkent, mintha egy nem létező közönség tapsát keresné elítélő véleménye alátámasztására:

    • Téved! Nagyon is! - Taps. - Kedves barátom! – előrehajolt és kezét a könyökömre tette és támogatást kérően, bizalmasan kérdezte (a közönség egy emberként meghatottan sóhajtott, mintegy zenei kíséretként):

    • Hiszen nevezhetem barátomnak? Hisz támogat, nemde?

    • Még nem tudom. – mondtam és elhallgatott a közönség. Felmutattam a kiflit:

    • Ezzel, jól sejtem, nem fogok jóllakni, igaz?

    • Nem hiszem. De kóstolja csak meg!

 

Megkóstoltam. Kellő, biztos tartása volt, amikor beleharaptam, éreztem, hogy ez igen, ez tészta. Életem legtésztább tésztája volt, kellő arányban felfújt és tömör, kellően kellő. Másodpercnyi rágás után a tészta visszafogott eleganciával olvadni kezdett a számban, íze egy harmonikusan működő, lelkes és nyereséges falusi pékség szakembereinek ünnepi üdvözletét adta át. Lenyeltem és örült a gyomrom, örültek a pékek, örült a világ. Harmónia, világbéke. Nincs tovább, mert felesleges. Az emberi faj a csúcsra ért ezzel a kiflivel, és a csúcson kell abbahagyni.

 

    • Esetleg egy kis rántottát?

 

És a tányéron aranyló halom követelte elismerésem, hiszen dolgos, érdes, földszínű és napszítta kezek csak Nekem szedték az elégedett és nyugodt tojók alól a hófehér tojást, csak az én ételemhez tépték az ezeréves, göcsörtös olajfákról a bogyót, majd sajtolták ki öreg malomkövek között a zamatos olajat, hogy itt és most elkészülhessen a rántotta, mely valamennyi eljövendő rántottáknak mérce lészen, az idők végezetéig! Ámen.

 

    • Vagy kávét? – emelte fel a kancsó fedelét.

És kiáradt a brazil napsütés az edényből, hogy szorgos fekete, mulatt és mesztic kezekről, januári karneválokról, forró, párás dél amerikai nappalokról és éjszakákról, gyönyörű nőkről és valószerűtlen luxusról dalolhasson a brazil kávé illata!

 

Én pedig engedtem a kísértésnek, ettem és ittam. Táplálkoztam, Ő nevetett.

 

Majd a tárgyra tért.

 

    • Talán, jobb ha most én beszélek.- kezdte.

 

„Tessék csak, tessék! Halljuk! Vivát!” – integettem egy fél kiflivel, miközben hófehér tejet öntöttem a kávémba és rántotta repetát lapátoltam lelkesen.

 

Ó, boldog tehenek! Szerencsés szarvasmarhái az Alpok bércei alatt elnyúló gazdag földeknek! Sok eső, zöld legelő, dús levegő! Hamisan huncut szemű, dundi stájer fejőnők jó szagú, szorgos, könnyítő kezei! Legyetek áldottak! Heil!

 

    • Tehát, egy történelmi jelentőségű, kölcsönösen előnyös együttműködést szeretnék proponálni közös ügyeink előmozdítására. – folytatta új ismerősöm.

    • Közös ügyeink vannak? – kérdeztem teli szájjal, két korty kávé között.

    • Egy nagy közös ügyünk van. A Jézus – ügy!

    • Vagy úgy. – nyeltem le a kortyot és falatot. – Kérem, folytassa!

    • Régóta rajta vagyok ezen az ügyön. Nagyon jól boldogultam, amíg Jézus bele nem rondított a dolgok folyásába. Együttműködésünk sok hasonló gondtól megkímélheti Önt és szervezetét. Mit tud Ön Jézusról? – tette fel a kérdést.

    • Nem sokat. Karácsonykor született és minden évben máskor hal meg.

    • A halálához közöm volt, de visszatekintve hibás lépésnek kell ítélnem. – bólogatott.

    • Valóban? – mártogattam a kiflit a kávémba. Ugyanolyan éhes voltam, mint amikor elkezdtem bőséges lakomámat.

    • Igen. Könnyű dolgom volt, a júdeai prokurátornak aznap fájt a feje. – révedt el.

    • És miért volt hibás lépés? – töröltem meg egy szalvétával a számat, mivel a tálcát lepusztítottam addigra.

    • Három nap alatt megszabadult. Három nap! A felsültség érzése! Barátom! – panaszkodott.

    • A bitang! Zavarta Önt? – éreztem együtt.

    • Igen, ez nagyon régi, mondhatni személyes ügyem. Ennek szenteltem Magam, karrieremet. A családomat! Ennyi idősen még gyerekem sincs!

    • Gyerekkori sérülés okozta? – kérdeztem teli részvéttel.

    • Sosem ismertek el! – hajtotta le a fejét, szomorúan sóhajtott.

    • Személyes ügy, a mi szakmánkban! De kedves barátom, mégis hogyan? És a hivatás? – próbáltam jó kedvre deríteni, de oda se figyelt.

    • Meg kell semmisíteni! Muszáj! – csapott a levegőbe. Hirtelen felkapta a fejét és furcsán elmosolyodott:

    • Hiszen Ön kihallgat Engem!

    • Nem, barátom, csak eszegetek, beszélgetünk. – nyugtattam és belekortyoltam a csészémbe, ártatlanul.

    • Dehogynem, együtt érez, bizalmat épít, beszéltet! Ügyes! – állt fel tettre készen az ágyról.

 

Az ablakhoz sétált, majd megfordult:

 

    • Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba! – kiáltotta színpadiasan.

    • Pardon, előbb, ha megengedi….

 

Felkeltem az ágyból és nadrágot húztam:

 

    • Így már tárgyalhatunk. – egyenesedtem ki és begomboltam a nadrágom.

    • Barátom, Én vagyok a teremtés tagadása! A gonosz lélek! A sötétség hercege! – mondta Chirac elnök az ablaknál állva, makulátlan öltönyében.

    • Azt, hittem Franciaország köztársaság. – válaszoltam kedélyesen álldogálva.

 

Közben észrevettem, hogy a ma hajnali tévézés utánról maradt pohár vizem még mindig az éjjeliszekrény mellett van, tőlem másfél, egy üres konnektortól pedig egy lépésnyire. Felemeltem a poharat, és új ismerősömre köszöntöttem:

 

    • Egészségére! – majd a padlóra loccsantottam egy kevés vizet: – És a halott barátokra!

 

Kiittam.

 

    • Franciaország köztársaság, az nem vitás. Ha! - pördült egyet kitárt karokkal, felszegett fejjel. - Megjelenésem kedvemtől függ, de ha Ön, drága barátom, jóakaróm! Cimborám! Jobb szeretné, hogy Dustin Hoffmannra, Al Pacinora, esetleg más igény szerinti ismertségre hasonlítsak…. – nézett rám ízlésemet találgatva.

    • Jó ez így! – mondtam a számat simogatva bal kezemmel. Megnyaltam az ujjam.

    • Putyin? Bush? Esetleg Benedek pápa? – szinte könyörgött, hogy produkálhassa magát.

    • Nem, tényleg felesleges. – nyugtattam.

    • Akkor szarvval, patával? – égett a vágytól, hogy elkápráztasson.

    • Csak, ha ragaszkodik hozzá. – tártam ki a karjaimat és meztelen talppal beleléptem a kiöntött vízbe.

 

És íme, előttem állt az Ördög, mintha egy régi okkult kódex lapjairól lépett volna ki. Abból a kódexből, amitől gyerekkoromban, amikor egy múzeumi kiállításon láttam, annyira féltem.

 

    • Parancsoljon! – mondta.

    • Tökéletes! - suttogtam és ez láthatóan mély elégedettséggel töltötte el. Büszkén nézett végig magán, eltelt a látvánnyal.

 

A kis nedves pocsolyát lábammal elterítve és elhúzva hasra vágódtam és nyálas ujjaimat egy határozott mozdulattal a konnektorba nyomtam.

 

Elájultam.

A bejegyzés trackback címe:

https://verzio2.blog.hu/api/trackback/id/tr62357749

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása